Mikor még nem játszottam benne, csak a nézőtérről figyeltem az előadást, eluralkodott rajtam egy érzés: áhhh, de jó lehet nekik! Én is ott akarok lenni velük! Ezt gyakran érzem, ha jó darabot nézek és szakmailag izgat a kihívás. Itt azonban nem szakmai volt a vágyódás, hanem emberi. Olyan természetes jókedv áradt a színpadról, hogy irigyeltem minden pillanatát és szinte elfelejtettem, hogy egy előadást nézek

Amikor este a Csakazértis szerelem volt műsoron, pont ugyanazzal az érzéssel indultam dolgozni, mintha egy házibuliba mennék.

2013. december 28, este fél tizenegy. Az Első Emelet frontembere a zenekar nevében búcsúzik... Harminc év. Ennyit kell lezárni. A szíve egyszerre dobog a torkában, a mellkasában, az erekben még lüktet a ritmus... A színfalak mögött lassan lehűlnek a gondolatok, és a sűrített emlékezés kifeszíti az Időkaput... Odaát 1986-ot írnak, és a Havanna lakótelep első emeleti lakásában néhány fiatal srác hifitornyot tákol a szombat esti bulihoz. Mi csavarja ki mégis ezt a hamisítatlan, trabantos magyar idillt, ezt a szépségesen megszokottnak ígérkező szombatot a tengelyéből? Néhány váratlan tényező... Egy amerikai szende, egy zaklatott alsószomszéd, két tanult őre a rendnek, egy rózsadombi elvtárs... és egy nulla. Igen, itt egy nullának is fontos szerep jut.